A Fater a Kékmadárból

A büfés éppúgy fordában dolgozik, mint a vonat teljes személyzete. A forda tulajdonképpen vonatfordulót jelent. Minden vonatnak megvan a célállomásról visszainduló párja. Az érkezés és a visszaindulás közötti időt a személyzet a célállomáson tölti.

Ez akkor is munkaidő, ha az ember – és ez velem nem kevés esetben fordult elő – a célállomáson kimegy a strandra, és fürdik egy jót a Balatonban. Balatoni járatok azonban csak nyáron indultak. Az év kilenc további hónapjában vagy a reggel induló, és késő este visszaérkező, vagy az este induló, és a másnap délelőtt visszaérkező vonatokkal jártam.
Az utóbbi egy eléggé kellemetlen helyzettel járt együtt.

Kékmadár Ferenc Krt Ajánlom Budapest

Magyarországon (és nyilván máshol is) az összes nagyobb végállomáson volt úgynevezett mozdonyvezető szállás. A bejáratnál egy kutricában ült egy ember – szállodában ő lenne a recepciós –, akinek a kis ablak mögé be kellett mutatni az embernek a papírjait, és már lehetett is a megadott szobába aludni menni. Ő jegyezte fel az ébresztéseket is, ezért azután ajánlatos volt abban a szobában és ágyban nyugalomra térni, amelyet ő kijelölt. Ha az adott szobában a négy fehér, rácsos kórházi ágy közül háromban már horkoltak, akkor az embernek pechje volt, mert ők valószínűleg akkor fognak kelni – zörögve, fingva, hangosan dumálva –, amikor az ember még két órát bátran alhatna. A pechet meg csak fokozta, ha az egyetlen szabad ágyból egy órával azelőtt kelt fel egy mozdonyfűtő, aki már három napja úton volt, és nem volt ideje zuhanyozni. Ilyenkor az ember ráterített a párnára egy tiszta törölközőt, és habfehér dunnákról álmodott.
Vagy színes tintákról, mint Kosztolányi.
Mert aki faksznizott, azt kiröhögték.

Tulipán Ajánlom Budapest
Reggel azután le lehetett öblíteni a mozdonyvezetőkkel és kalauzokkal közös álmot egy csésze teával a restiben, majd kapaszkodás vissza a vonatra, mert a forgalmista már indult kifelé a palacsintasütővel. De nem mindig volt ennyire sürgős, és akkor volt idő bőséges reggelire, előtte-utána egy kávéval.
Az egyik ilyen kávénál ismerkedtem meg az ügynökkel. Két baromi nagy táskát cipelt, tele könyvekkel: azokkal házalt. Miközben egy egészen hosszúra feltupírozott kávét szürcsölt a durit pohárból, dőlt belőle a szó.
- Látja – kezdte, kicsit alulról megstírölve a poharat –, ilyen az igazi, hosszú kávé. Ezt szeretem, habosra felgőzölve. Soha nem sajnáltam ezért egy bélást betenni a blokk alá, a kávéfőzőnőnek. Ezt hívják ugye kemény blokknak. Nem is volt ezzel semmi gond soha. Kivéve egyszer. A Tulipánban, az Üllői út elején, a Kálvin térnél. Oda ültünk be egyszer kora reggel a lányommal, mert alá kellett írnia az eladásokat. Annyira jól ment akkoriban az üzlet –vették a lexikonokat a népek, és olvastak még Tolsztoj Leót is –, hogy két névre is ki tudtam dolgozni a plafont. Egy ügynök ugyanis egy hónapban maximum annyi könyvet adhatott el, hogy a jutaléka nem haladhatta meg a hatezer forintot. Amennyivel több volt, az a pénz egyszerűen elveszett. Leírták, mintha nem is lett volna. De mivel a lányom akkoriban éppen gép-, és gyorsíró iskolába járt, beleegyezett, hogy az ő nevére is dolgozzam. Nem kellett eljönnie sehová, vonaton lebumlizni vidékre, megszállni mozdonyvezető szállásokon. Nem mintha nem engedhettem volna meg magamnak a szállodát, két névre kerestem majdnem annyit, mint a kiadó igazgatója. Csak az volt a fontos, hogy a vevő által aláírt elismervényeket az ügynök is aláírja. Az egyik felét a havi eladásnak én, a másikat a lányom. Na, emiatt ültünk be a Tulipánba, akkor reggel. Két kávét kértem, jól felgőzölve. Hallottam, amikor a pincér azt mondja a kávéfőzőnőnek a rendelés leadásakor, hogy „az öreg kifogott egy kis kurvát magának, már kora reggel.” Ezt mondta az én lányomra az idióta! Kispesti gyerek vagyok, aki ott nőtt fel a két háború között, az tudja, mit jelent ez. Hátrarúgtam a széket, hogy kitapossam ennek a féregnek a belét. Gizda kis ember volt, a ceruzával kihúzott bajuszával együtt sem volt több százhatvanöt centinél. Az ilyen sosincs egyedül, mindig ketten vannak: ő és a majré! Már majdnem megfogtam a grabancát, amikor a lányom kiabálni kezdett, hogy „ne apa, ne bántsd!” Ettől úgy kidülledt a kis ember szeme, mint akinek megakadt a szilvás gombóc a torkán:
- Jaj, ne haragudjon rám, nem tudtam, hogy a lánya! Bocsánatot kérek!
Szerencsére sikerült egy pillanat alatt megnyugodnom, pedig közel álltam hozzá, hogy felkenjem a nyavalyást a falra. Aki ráadásul a hosszú kávé helyett két, teljesen egyszerű duplát tett két perc múlva az asztalra. Nem akartam már tovább komplikálni a helyzetet, miután visszaültem az asztalhoz, megfogtam a vizeskancsót, hogy egy fél kortyot belelöttyintsek a kávémba. De a mozdulat kissé lendületesre sikerült, a pohár egy pillanat alatt tele lett barna, langyos vízzel. Életemben még ilyen rosszat nem ittam. Ezért azt ajánlom magának, hogy hosszú kávét mindig a kávéfőzőnőnél kérjen, kemény blokkal! – mondta, mielőtt örökre búcsút vettünk volna egymástól. Én ezt hittem legalábbis.
Pár év múlva egyszer haverokkal iszogattunk a Kékmadárban. A legnagyobb meglepetésemre a könyvügynök, a nagykanizsai restiből, ült hátul a sarokasztalnál. Az arca már ráncos volt egy kicsit, és a két, könyvekkel megtömött táskát talán már el sem bírta volna. De a szemében még mindig ott csillogott az a fény, ami csak a kispesti vagányok sajátja. Amivel a presszóslányokat el lehet bűvölni.

Megosztandó gondolatok
Hétrevaló
A művelt ember járatja a Hétrevalót!

Rovatok