A magyar narancs

Azokban az időkben terjedt el, hogy a kiváló minőségű, magyar alma kilójáért két kiló narancsot adnak a külkereskedelemben. Ez ugyan egy szimpla pártpropaganda volt, de a nép kajálta nagykanállal. Narancs ugye nem volt – ha volt, akkor leginkább pult alól – hát zabálták az almát. Kilószám. És minden szem alma után arra gondoltak, hogy na, ez most két szem narancs volt.

És a nép nem zúgolódott, és nem vágyakozott az egyiptomi húsosfazekak után. Szöges ellentétben azzal, ahogy az az Írásban áll.

Ja! Mi az, hogy pult alól?

Az úgy működött, hogy kapott egy bolt – mondjuk szökőévenként kétszer – húsz kiló narancsot. Két kiló járt ebből a főnöknek, mert kellett a vitamin a családnak. Egy-egy kiló az öt-hat eladónak. Egy kilóra számított a Venyige elvtárs neje a tanácstól, aki olykor ellenőrizni járt a boltba. A Pircsike a központból úgyszintén. Továbbá a tök ász, a makk ász, a pékinas és a fodrász. Aki a főnök feleségét frizérozta kéthavonta egyszer. Tartóshullám, vagy „dájer”, ahogy akkoriban mondták.

Maradt pár kiló a népeknek, akik arra jártak.

éjjel-nappal1950 - Ajánlom Budapest

Az apám, akihez a főnök felesége járt injekcióra, szintén nem maradhatott ki.

Pláne, hogy épp arra jártak az anyámmal, és meglátták, hogy friss füstölt nyelv van, gusztán szeletelve az egykori Meinl-bolt kirakatában. Anyám diktálta a főnök úrnak a tételeket, aki csomagolta őket, miközben az apám fejében összeadódtak a tételek, mint a moszkvai GUM áruházban, ahol még a computer-korszak hajnalán is tologatós számológépek voltak a kasszában. Az egyes tételek között a főnök egyszer le is hajolt, és egy barna papírzacskót rakott a kupac mellé. A végén pedig kasszát csinált:

– Ötvenhét-nyolcvan – mondta.

– Az sok, annyi nem lehet! – kezdte mondani az apám, de az anyám bokán rúgta, hogy hallgasson.

A főnök még egyszer átnézte a slejfnit, amire számolt, és megerősítette: ötvenhét-nyolcvan.

Az apám kezdte elveszíteni a béketűrését, mert nemcsak az anyám aneurizmáját (ütőér tágulat) diagnosztizálta ötpercnyi beszélgetés után – éppen két hónappal a saját halála előtt, immár teljesen vakon, ámde  tévedhetetlenül –  hanem akár köbgyököt is tudott vonni fejben.

De az anyám egyszerűen átnyújtotta a pulton a szatyrát, és azt mondta:

– Legyen kedves belepakolni Kovács úr!

A Kovács úr pedig belepakolta a zacskókat a cekkerbe, az apám meg fizetett, és lett végül béke az olajfák alatt.

Mert kinn az utcán szólt neki az anyám, hogy a Kovács úr a pult alól (na ez az!) a többi áru közé csempészett zacskóban három szem narancsot. És ezt a számlához hozzáadta persze, mert jó ember volt ugyan, de nem hülye.

Így ment ez akkoriban Pannóniában.

De a Tiszántúlon is!

Megosztandó gondolatok
Hétrevaló
A művelt ember járatja a Hétrevalót!

Rovatok