Cseterki elvtárs látogatása

Közben elérkezett április negyedike, amikor is kis hazánk felszabadulásának örömére az egész ország zászlódíszbe öltözött, Battonyától Nemesmedvesig. Utóbbi ráadásul szinte itt volt a szomszédban, aki ilyesmire kíváncsi, akár egy gyalogséta keretében is megtekinthette a helyszínen az országot Berlin irányába elhagyó, utolsó orosz katona lábnyomát.

Hatalmas készülődés volt a városban, mert az ünnepség szónokaként nem más érkezett hozzánk, mint Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára. Személyesen! Az ilyesmi pedig legalább akkora megtiszteltetés, mint mondjuk a Nimitz repülőgép-hordozó látogatása Umtatában. Pláne, hogy a titkár elvtárs – mint az előzetes hírekből kiderült – beszélni is fog. Márpedig egy anyahajó ilyesmire nem képes.

Volt is nagy gezeresz: újrafestették a főutca ostornyeles lámpáit, muskátlik és büdöskék tízezreit ültették el mindenfelé, amerre a nagy ember megfordulhat majd, és lesikálták Rittberger szobráról a rászáradt galambszart.

A városi Kisz-bizottságról maga Paksi elvtárs keresett fel minket, hogy személyesen ellenőrizze az ideológiai hőfokot. Ami azért volt nagyon fontos, mert a magas vendég két napra érkezett, és a szállodánkban óhajtotta nyugalomra hajtani megfáradt fejét.

Paksi elvtárs egy született mozgalmár volt. Ha harminc évvel korábban született volna, vélhetően ő vezényelte volna a Horst-Wessel Liedet a városi énekkar elé felállított pulpitusról. De azok az idők már elmúltak ugye. Viszont ezek az idők meg örökké tartani látszottak. Nem véletlen, hogy a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok tisztjeinek öröklakásokat építettek – ha jól emlékszem – Hajmáskéren.

Paksi Petya pedig – és ezt egy négyszemközti sörözés során mesélte el, azzal a bizonyos öntudatos rezgéssel a hangjában – a Kisz által biztosított építési anyagokból, kirendelt szakikkal olyan nyaralót építtetett magának Balatonmiújságon, hogy csak a kacsaláb hiányzott alóla. Még a telek sem került pénzbe neki, mert az meg egy elvbaráti parcellázás révén került a tulajdonába

Aki ezen felháborodik, az persze nem jól teszi. Csak a példa kedvéért: ugyanebben az esztendőben épült az M7-es autópálya Velence-Székesfehérvár közötti szakasza. Abban az évben több száz Velence-tavi nyaraló építését kezdték meg a későbbi boldog tulajdonosok. Hogy ezek közül hánynak az alapozásába került bele az autópályába szánt beton, azt csak a Jóisten tudja. De sokan állítják, hogy háromból legfeljebb két betonszállító érkezett meg az igazi célterületre.

A lopás addigra országos méreteket öltött. Egy irodista persze legfeljebb golyóstollat, vagy gemkapcsot lophatott. (Az indigót most nem írom ide, mert nincs kedvem órákig magyarázni, hogy azt milyen célra használták.) De aki mondjuk az Ikarusban dolgozott, az idővel akár egy autóbuszt is összeüthetett otthon, a sufniban. Amikor az egyre jobban virágzó, össznépi projektről magát Kádár elvtársat is tájékoztatták, akkor ő két, barátságos sakkparti között ezt válaszolta, a népi legenda szerint:

– Nem baj, ha lopnak, nem viszik külföldre. Amit itt lopnak el, az is az országot gazdagítja.

És – hogy erről az apróságról se feledkezzünk meg – azért megfelelő helyen és időben, éreztették a melóssal, hogy tudnak a stiklijeiről.

– De amíg befogod a pofádat elvtárs, mi sem szólunk.

És mindenki szabadon eldönthette, hogy a pofáját teletömni, vagy inkább járatni akarja.

Na, ez a demokrácia!

Szorgos népünk győzni fog!

Vagy ez már volt? Nem baj, még lesz is!

Röviddel a központi elvtárs érkezése előtt jött néhány ballonkabátos elvtárs – úgy néztek ki, mint a takarítóember a Ponyvaregény című filmben –, és alaposan átvizsgálták a szállodát. Közülük néhányan, akiknek a szívtájékon a zakó egy számmal nagyobbra volt szabva, mint a másik oldalon, már el sem távoztak utána. Berendezkedtek a legfelső emeleten két szobában, és elfoglalták a kijelölt harcálláspontokat a folyosón. A magas vendég azonban először a városi tanácsra hajtatott, ahol a helybéli notabilitásokon kívül egy félig kékre fagyott, rövidnadrágos/szoknyás úttörőkből álló ének és zenekar fogadta.

Egyébként mindenki ott volt – és most ismét Prevert-t idézem – „aki belül kopasz fejjel lépked, aki nem téveszti össze az allegóriát a filagóriával, és aki álmában üvegcserepeket dugdos a kínai Nagy Fal tetejébe.”

Este pedig fáklyás felvonulás rendeztetett, és miközben többször el lett énekelve, hogy „április négyről szóljon az ének”, valamint a Bécsi munkásinduló, és több százan vonultak végig a főutcán, nagy bakancscsattogtatás közepette. És voltak vörös zászlók, továbbá transzparensek, amiket senki sem tudott elolvasni, mivel szemerkélt az eső, és ráadásul közben marhára besötétedett.

Másnap pedig nagygyűlés volt a városi parkban, ahová a szobalányokat és a konyhai személyzet egy részét is kirendelték. A vállalat vezérkara fel alá rohangált, épp csak vérnyomást nem mértek, hogy mindenki kellően izgatott-e a nagy eseménytől. Én viszont inkább készenléti állományba helyeztem magamat a szálloda recepcióján, mert egyszer már voltam egy ilyen nagygyűlésen, ahol Marosán elvtárs azt vágta az arcunkba, hogy „nem a zsömle kicsi, hanem a pofátok nagy!”

És ő ezt nyilván tudta, mert eredetileg péklegény volt.

Azután elmúlt az ünnep, a hirtelenében elültetett virágok egy része kiszáradt, a galambok pedig megmaradtak a korábbi ürítési szokásaiknál, a Pontház előtti parkban, a néhai Rittberger büsztje körül.

Megosztandó gondolatok
Hétrevaló
A művelt ember járatja a Hétrevalót!

Rovatok