Hogyan tegyük tönkre?

Az első világégést megelőző időkben épült, mutatós, eklektikus szálloda szobáiban egykor vidéki földbirtokosok, és jobb módú marha- és nagykereskedők találkoztak csinosnak mondott operett-kóristákkal (akkoriban még főképp lányokkal), az étteremben neves szerzők és bonvivánok adtak pezsgős vacsorát, a premiert követően, a kávéházi részen pedig ugyanezen operettek kritikusai szürcsölgették keserű arckifejezéssel, cukor nélkül a kávét.

Hogyan tegyük tönkre, ami korábban működött?

Palace Hotel 1930 Ajánlom Budapest

Folyt éjszaka a pezsgő, reggel a tejeskávé vajas pirítóssal, délután pedig a sütemény mellé rendelt tea. Citrommal, vagy tejszínnel. Mert békebeli béke volt, élt még az ötórai teák hagyománya, továbbá – ha hihetünk Karinthynak – élt Balázs, s még élt a Méla Béla.

A pénztárgép pedig folyvást diszkréten csilingelt, és aki volt már tulajdonos valaha egy szolid intézményben, az tudja, hogy nincs az a Haydn-szonáta, vagy Chopin-menüett, amelyik ezzel a csengettyűszóval versenyre kelhetne.

Ám egy szép napon – ahogy azt maga Marx olyan előrelátóan jelezte – bekövetkezett a világméretű Einstand a földkerekség egyhatodán, és a kisajátítókat kisajátították.

Sok régi, patinás szállodából lett ezután iroda, vállalati központ, sőt pártszékház is, ahol – olykor az éjszakába nyúlóan – a szocializmus világméretű győzelmét előirányzó tervek kovácsolódtak. Néhány szálloda azonban, csak mert a vidéki anyagbeszerzőknek, a fejtágítókra a fővárosba érkező kádereknek, a lucernatermesztés fogásait tanfolyamokon elsajátító téeszelnököknek, és a mutatós, fröccsöntött perselymalacokat beszerezni kívánó, piaci kiskereskedőknek is kellett lakniuk valahol, megmaradt. Ezeket egy erre szakosodott, nagy, állami cég kapta meg kezelésre, amelynek irányításával komoly szakmai múlttal rendelkező nadrágszabókat, a fröccsöt a hosszúlépéstől behunyt szemmel is megkülönböztetni tudó vasesztergályosokat, és – hogy azért valamennyire a szakma krémje is képviselve legyen – olyan pincéreket bízott meg a tulajdonos állam, akik immár az íróasztal mögül, kellő rálátással bírtak az eszmére.

Mivel azonban mind a tulajdonos, mind az üzemeltető osztotta, sőt a saját szakterületére is alkalmazandónak vélte Rákosi elvtársnak a telefonhálózattal kapcsolatban kialakított véleményét – amely szerint felesleges hozzányúlni, mert azt a kapitalisták jól megcsinálták – az épület, sok más értékkel együtt lassan romlásnak indult.

Először csak a fűtőtestek, meg a fürdőszobai vízcsapok adtak ki furcsa, földöntúli hangokat magukból. Azután a hall és a lépcsőház cédrus-burkolatáról kezdett el lekopni a firnájsz. Idővel azután a törölközőket is mind gyakrabban kellett stoppolni, és a matracokból már itt-ott kikandikált a lószőr. A rézkilincsek egy részét a lakatosok lecserélték alumíniumra, a törött lábú székek pedig, a tervszerű, megelőző karbantartás (TMK) jelszavával, az asztalosműhelyben leltek végső nyugalomra.

Végül pedig – amikor az alig több, mint negyvenéves kitérő után – ismét a kapitalizmus építése lett a zászlóra tűzve, az új tulajdonos már nem látta értelmét a korábbi toldás-foldásnak, és lehúzta a redőnyt a bolton. Az utcára néző, nagy ablakokat bedeszkáztak a plakátragasztók számára, a közműveket pedig kikapcsolták, mert az ereszcsatornában fészket rakó galambok és a padlásra beköltöző denevérek részéről erre nem mutatkozott tartós igény. A hatalmas csillárokat pókháló lepte be, a régi selyemtapéta tenyérnyi darabokban rohadt le a falakról. A por már nemcsak a sarkokat lepte el, és csak a szú percegte az elszállításra sem érdemes bútorokban az idő múlását.

 

Megosztandó gondolatok
Hétrevaló
A művelt ember járatja a Hétrevalót!

Rovatok