A varázslóra várva

Százharmincnyolc éve alatt egyetlen egyszer nem láttam mosolyogni, még néhány szál bajuszkája is zordan meredt a Népszínház utcai négyes társbérlet ételszagú légterébe.

Szerényi Gábor: A varázslóra várva

Egyedül maradtam, megtehettem.

Azért kikukucskáltam a konyhába. Erzsike néni bárhonnan kinőhetett a

semmiből. (Ő nevelési célzattal néhányszor odafogta kezem a szekrényajtóhoz,

és párszor rácsukta. „Ne kutlákodj Lacika!” Százharmincnyolc éve alatt egyetlen

egyszer nem láttam mosolyogni, még néhány szál bajuszkája is zordan meredt a

Népszínház utcai négyes társbérlet ételszagú légterébe.)

Szerényi Gábor Ajánlom Budapest

Szerényi Gábor: A varázslóra várva

Iduka, a házunkbeli Kicsi presszó dundi takarítónője sem volt a

bérleményben. Bár lehet, hogy kicsinyke cselédszobájában feküdt gömbölyűn a

dunyha alatt. (Igaz, akkor rezegve szólna a néprádióján valami magyar nóta,

vagy a Szabó család folytatása. „Icu elhárította Kárpáti közeledését, Szabó néni

pedig bement a tanács panaszirodájára, hogy elégtételt vegyen, amiért csúnyán

megbántották.”)

Apu szolgálatban.

“Ke-szo-sze-va-csü-hé-pé”, vagyis kedd, szombat,

szerda, satöbbi beosztásban. („Vasárnap benn tudom nézni a meccset a főnök

irodájában! De ez titok!”)

Anyu kávéfőző a Kicsi presszóban, Terka testvére elintézte,

hogy közel legyen munkája. (Tényleg csak egy fél emeletet kell leszaladnia,

viszont sokat van estére is beosztva. „Lacika, ott van a gázon a rizses hús, egyél

rendesen, savanyúság a kredencen, csak utána edd meg a Tátra csúcsot, mire

följövök, aludjál már, fogat mosni ne felejts, és a leckéd is legyen készen!”)

Mire várjak még?

Kinéztem az ablakon. Hullt a hó kitartóan.

Fősped-Főtefu. Ez volt kiírva

szemben. Zörögve jött a villamos az EMKE felől, a 37-es éppen, zötyögött

tovább a Teleki tér felé. (Végállomás a keresztúri temetőnél, az Óperencián is

túl.)

Fekete télikabátos ember ballagott aktatáskával a kezében, kalapján

fehérlett a hó, a járdaszélén már felkupacolva fagyott össze a csapadék.

Szénszünet. Ezért nem kellett iskolába menni. És a karácsony is

közelebbinek tűnt így.

„Viri a varázslat, Piri a parádé, Csilicsalamádé, hipp és

hopp, szervusz Balogh Gyuszi!” Rádiójátékot hallgattam. A lassan melegedő,

nagytestű, politúrozott, fényes, sötétbarna Orion készülék hangja magával

ragadó volt. Ültem a földön a szőnyegen, ölemben füzet, mellettem könyv.

Vernétől A lángban álló szigettenger, vékony, fűzött kiadás, de szép, eredeti

acélmetszetekkel. Ezeken jól meg lehetett tanulmányozni a gyönyörű,

sokárbocos hatalmas hajókat, rajtuk a szigorú tekintetű hős kapitányt, karddal

és messzelátóval a kezében…

„Piri a parádé…” Hatott a rádiójáték. Balogh Gyuszi szorongatott

helyzetében rendre elmondta a varázsigét, szólongatta a varázslót, és Csilicsala

bácsi mindig jött is: „szervusz, Balogh Gyuszi!” Meghallgatta gondjait, s jó

tanácsokat adott.

Mit kérjek én?

A karácsonyi ajándékokat lehetett sejteni.

Egész ősszel mondogattam már, hogy olyan fatusájú fémcsövű, parafadugót

kilövő játékpuskát annyira szeretnék.

(„Ugyanolyat, mint a Stoll Gabié, madzagon van a lövedéke,

higgyétek el, nem veszélyes!”) Ennek van esélye, meg valószínű egy új könyv,

talán a Makacs Keraban, szintén Vernétől, meg édességek.

Erzsike nénitől a szokásos kockás flaneling, persze minden évben nagyobb,

mert növésben vagyok. Zordan fogja átadni, pedig senki nem kényszeríti, hogy részt

vegyen a karácsonyban. Ami – ez a hivatalos besorolása – a szeretet ünnepe.

Rokonunk ő, özvegy Szabó Nándorné. Eredetileg az egész lakás az övé volt.

Ám férje meghalt, gyereke nincs, az új rend úgy döntött ossza meg a három szobás

lakását (plusz cselédszoba) másokkal, ennyi nem jár neki.

Ha már a hatalom, a dolgozókénak mondott diktatúra

kifosztja, legalább próbált nem vadidegeneket beengedni. Hát apám lett az

egyik albérlője. Abban reménykedett, hogy apa elveszi feleségül. Végülis távoli

rokon, beleférne.

E helyett idehozott még egy nőt. Fiatalt, szépet. Aki ráadásul szült még

gyereket is a szűkös társbérletbe.

„Jézusmária!” Mondtam egyszer megriadva, amikor a sötét fürdőszobában

Erzsike néni kinőtt a kopott csempés falból és véletlenül nekiütköztem. „Mióta van

neked Jézusmáriád, Lacika?” Kérdezte szigorúan. Vállat rántottam

észrevétlenül. Az első áldozás is kimaradt az életemből. Helyette Lenin-jelvényt

adtak, kisdobos-nyakkendőt.

Csak néztem mohón sóvárogva régi, díszesen faragott, fiókos komódját,

de jó lenne „kutlákodni” benne!

Oldalt pillantottam, a Füles újság címlapján egy pirospöttyös fürdőruhás

színésznő mosolygott. Vonásait, alakja hajlatait szürke grafitceruzával erősen

átrajzolták. Feri bátyám volt a tettes, indigóval másolta a néni testét. (Az aktot

rákasírozta egy furnérlapra, azt gondosan körbevágta lombfűrésszel, gyártott

egy meztelen női testet, kétdimenziósat, egyarasznyit, de fantáziagerjesztőt.)

Mit kockáztatok?

A cserépkályhában már nem égett a tűz. Pár nappal korábban egy

kavicsot tettem a brikettek közé, azt hittem elégett, mert nyomát sem találtam.

Vagy az anyu dobta ki, vagy vannak varázslók.

Összeszedtem bátorságom.

Lesz, ami lesz.

Nincs itthon senki, nem kell szégyellni.

Eltátottam a szám.

„Csilicsala bácsi!” – kiáltottam vékony hangon. Elhittem, hogy nemcsak a

rádióbeli Balogh Gyuszinak jelenik meg, hanem nekem is.

Annyira szerettem volna.

Azt néztem, hogy milyen tompán fehér az olajfestékkel fedett ajtónk.

Mintha abból a fehérből kellett volna előjönni valakinek. (És nem a kicsike réz

falikútból, ami a szobában az albérlő (apukám) borotválkozó mosdócskája volt,

valószínűtlenül kicsi csapocska, amiből hideg vizet lehetett engedni.)

Egy pillanatra azért szövetséges lett az egész szoba. Elhangzott egy

gyerekkívánság, és tényleg minden addig zörgő, moccanó hang, reccsenő padló,

kinti zúgás hirtelen csönddé vált. (Még a 37-es villamos is némán homorított.)

Fél pillanat lehetett.

Teljes csend.

Ennyit megengedett a világ láthatatlan kormányzója.

De nem jött senki.

Füleltem, ki érhette tetten szégyenem?

Erzsike néni szendereghetett két szobával és ötezer évvel arrébb.

Jó, beláttam, hogy ez így nem működik.

Más a rádió, és más a Népszínház utca.

Kudarcot vallottam, de nem adtam fel.

Még tizenegy nap volt karácsonyig.

Forrás: kutyanyelv.blogstar.hu

Megosztandó gondolatok
Hétrevaló
A művelt ember járatja a Hétrevalót!

Rovatok