Szonáta a zöld házban 42

Szóval, a történet egy gyilkosság körül forog, de feltűnik benne egy jóképű zsaru is, valamint egy rosszlány. Azonkívül, van benne politika, egy kis akció és természetesen sok, sok megoldásra váró rejtély. És, íme itt a legújabb rész!

Szonáta a zöld házban #42 – Sztakó Zsolt
~~~~~
Reggel a telefon pittyegése verte fel a legédesebb álmából, amikor még a másik oldalára fordult volna. Az elmúlt hónapokban sose kellett ilyen hajnali órában ébrednie, sőt, rendesen ilyenkor került ágyba. Lefekvés és felkelés közt azonban egy egész dimenzió a különbség. Lucia őszintén sajnálta azokat a nőtársait, akik naponta kénytelenek ezt a procedúrát végigcsinálni.
Leoltotta az éjjeli lámpát, ami egész éjszaka világított. Akinek az a heppje, hogy gyilkosok után nyomoz, az ne csodálkozzon, ha csak égő lámpa mellett tud elaludni. Sőt, azon se csodálkozzon, ha ébredés után rögtön kényszeresen végigjárja a lakást, hogy ellenőrizze, nem járt e nála az éjjel hívatlan látogató. Azóta az éjszaka óta ugyanis paranoiás volt, és minden reggel megnézte az ajtót, ablakokat, hogy meggyőződjön, nincs e rajta behatolásnak a nyoma. Még gyufaszálakat is elhelyezett a nyílásokba, amit a filmekből lesett el, habár sejtette, hogy ez csak élénk fantáziájú forgatókönyvírók leleménye.
Sőt, a paranoia odáig fokozódott, hogy az ajtajára biztonsági rácsot szereltetett. Ezt azonban már maga is hisztérikus reagálásnak tartotta. Mindenesetre, most már nyugodt lelkiismerettel elmondhatta, hogy akár egy ostromot is kibírna.

A buszt kis híján lekéste, mert túl sokáig piszmogott, és az utolsó száz métert már futva tette meg. Mire elszundított volna a busz egyenletes ringatásától, épp megérkeztek, és neki le kellett szállnia.
A reggel a Zöld Harmóniában mindig sorakozóval kezdődött, amikor a Főnéni szemügyre vette a nővéreket és a két darab ápolót, hogy megfelelő e az öltözékük a munkakezdéshez. A két ápolóhoz még oda is hajolt, hogy megszagolja a leheletüket, Luciára pedig rászólt, mert a nagy kapkodásban elfejtette az egyik gombot begombolni. Csak ezután osztotta ki nekik a feladatokat, Luciának újfent az ágynemű cserélés jutott.

Valamennyi dolgozónak járt a tízórai szünet, amit a legtöbben cigiszünetként fogtak fel, és eltűntek, hogy csillapítsák nikotin éhségüket. Lucia azonban nem dohányzott, így csakhamar azon kapta magát, hogy szinte egyedül van az egész osztályon.
A szíve nagyot dobbant, mert a haditervet ugyan már elkészítette, ami az első napra azt irányozta elő, hogy megismerje a terepet, és minél több ismeretséget kössön. Ám arra nem számított, hogy itt ő most egészen egyszerűen, és prózai módon a kisegítő személyzet, aki a kulimunkát végzi, és nem a nagy nyomozó. Nem is sikerült senkivel se megismerkedni, a karbantartón, és a segédnővéren kívül, aki mellé be volt osztva, mert a többiek egész egyszerűen rangon alulinak tartották szóba állni vele.
Most hát itt az alkalom, hogy az ismeretségi körét, és a helyismeretét bővítse, gondolta, és elindult találomra egy irányba, mert úgy gondolta, hogy arra van a betegek közös helyisége. Érdekes, futott át az agyán, hogy a bolondok házában ilyen csend van. Pedig joggal gondolhatja bárki, hogy ha valahol, hát itt hangoskodnak a betegek, ha kitör rajtuk az őrület. Lehet, hogy le vannak szedálva?
Mindeddig kihalt folyosón ment, most azonban nyílt az egyik ajtó, és egy férfi lépett ki, az ápolók ruháját viselte. Egy almát rágcsált, és kérdőn vonta fel a szemöldökét, mikor Luciát meglátta.
– Justin Dupinhez küldtek, de azt hiszem, eltévedtem, még új vagyok, – Lucia igyekezett olyan természetesen előadni a mondókáját, amennyire csak a színészi képességeitől tellett, miközben bocsánatkérően mosolygott.
Az ápoló nem szólt semmit, csak elindult előtte, Lucia pedig jobb híján követte. Az ápoló aztán megállt az egyik ajtónál, amit a kártyájával nyitott ki.
Az ajtó mögött volt a páciensek közös helyisége. Húsz ápolt, és két felügyelő nézett rájuk, amikor kinyílt az ajtó. A falak hangszigetelő szivacsokkal voltak fedve, ezért nem szűrődött ki a folyosóra semmi zaj.
A pszichológusok épp valami foglalkozást tartottak a betegeknek, mert az asztalokon különböző termények voltak, amikből ékszereket készítettek. Mások előtt papírlap volt, és a beteg az igyekezettől kinyújtott nyelvvel rajzolt valamit.
A fa mellé zongora volt állítva, és egy kopaszra nyírt alak görnyedt a klaviatúra fölé, és valamit pötyögött. Szájából, a nyál a klaviatúrára csorgott. Az egyik nővér odalépett hozzá, megtörölte az orrát, és mondott neki valamit, mire az alak ránézett, de tekintetéből az értelemnek minden jele hiányzott. Lucia megborzongott.
Az ápoló a zongoránál ülő alak felé intett.
– Ő Justin Dupin.
Lucia hitetlenül nézett rá, vajon nem viccel e, de a másik nem tűnt olyannak, mint akinek humorérzéke van. Sőt, belekezdett egy monológba.
– Látja ott van, mindig így ül ott, néha egész nap képes egy helyen ülni, mozdulatlanul, mint valami indiai jógi, guru, vagy mit tudom mi az isten van ott… szóval, néha egész nap így ül ott, néha meg klimpírozik valamit, mint most is, és ha szólunk hozzá, nem reagál, mintha süket volna, pedig nem az… tudja, állítólag nem először van itt. Én még új vagyok itt, nem tudhatom, de ezt mondják. Amióta behozták, csak a zongorához hajlandó leülni, és ha megpróbáljuk onnan elvinni, dührohamot kap. Úgyhogy, már nem is próbáljuk. A fiatal doktornő azt mondta, hogy ismeri a pasast, mer valami híres író, festő, szinész… na, szóval valami művészféle, azok meg úgyis mind dilisek, akár egy külön osztályt is nyithatnának nekik… Ez is bevett valamit, úgy hozták be, gyomormosás, meg minden, de még itt is hőbörgött, hogy asszongya, ha kiengedik úgyis az első adandó alkalommal megismétli, és akkor tutira nem fogja senki megmenteni, nahá’ akkó meg má’ nem is engedünk haza, nehogy még a végén kinyuvaszd magad, mer há’ nálunk az ember a legfőbb érték, meg humanizmus, meg hasonló blablabla, pedig szerintem az tutira az ő dóga, hogy ki akar e nyuvanni, és nehogy má’ valami nagyokos belepofázzon nekem, hogy micsinájjak az életemmel, és nagyokosan elmagyarázza, hogy asszongya, az élet szép, neki, de mittud ő énrólam…há’ nincs igazam?
A nagydarab ápoló befejezte mondókáját, és várakozón nézett rá, hogy majd Lucia megerősíti, amit mond. Lucia megrendülve nézte azt az emberi roncsot, akiben Justin Dupint kellett volna felismernie. Csak most jött rá, hogy mit próbál annyi igyekezettel eljátszani. A Tavasz-szonáta akkordjaira ismert, a dallamot azonban elhibázta. Makacsul újra kezdte, azonban a harmadik hang már félresiklott, és ez annyira szomorú volt, hogy Lucia legszívesebben ordítva rohant volna ki a szalonból.
– Maga meg mit csinál itt?
A helyiségben egy pillanat alatt megfagyott a levegő, még a betegek is felkapták a fejüket, és érezni lehetett, hogy erre a hangra ők is meg szoktak hunyászkodni. Lucia pedig úgy megrémült, mint utoljára négy évesen, amikor az óvó néni rajta kapta, hogy alvó időben Lacika kukiját fogdossa.
Ráismert a Főnéni hangjára!
– Mit keres maga itt? – sipította fülsértő fejhangon.
Lucia bűnbánóan nézett a kísérőjére, mert tudta, hogy ő se ússza meg szárazon.
– Rögtön jöjjön velem! – folytatta.
Lucia elindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult, és egy utolsó pillantást vetett Justin Dupinre, aki ott ült magába roskadva a zongoránál.
~~~~~

További részletek ITT

Megosztandó gondolatok
Hétrevaló
A művelt ember járatja a Hétrevalót!

Rovatok