Történet jelenidőben

A szerző kijelenti, hogy műve fikció, és minden egyezés a valósággal aljas rágalom! Egy éve közöltük először A prófétát :)

Fülszöveg helyett:
Kedves reménybeli Olvasó! Ön most egy manapság annyira divatos konteo regényt tart a kezében. Elég, ha csak a műfaj klasszikusait: Umberto Eco-t, vagy Dan Brown-t említenem. Ám hogy mégse klasszikus összeesküvés regényről van szó, azt az is jelzi, hogy a könyv egyik szereplője összekeveri a “konspiráció” szót egy másik idegenül hangzó szóval.

A PRÓFÉTA, avagy történet jelenidőben

Mint az alcím is jelzi, ezúttal nem történelmi regényről van szó, hanem a ma társadalma elé tartok görbe tükröt. A történetben felvonulnak a mai kor jellegzetes figurái: az ügyeskedő, a szélhámos, a balek, a szürkeeminenciás… no és a Miniszterelnök, a homo politicus mintapéldánya. Felhívnám azonban az olvasók figyelmét a regény első mondatára:
A szerző kijelenti, hogy műve fikció, és minden egyezés a valósággal aljas rágalom!

próféta

Olvasnál részleteket? Szereztünk! 🙂

Egy kisebb csoportosulásra lett figyelmes. Közelebb bukdácsolt, hátha valami jó kis balhéra van kilátás. A tömeg egy emelt hangon prédikáló férfit vett körül, miközben egy kiscsaj vallásos brosúrákat osztogatott. Pogány közelebb furakodott, az emberek mindenhol gondosan félrehúzódtak az útjából. Egy ideig elmélyülten hallgatta a prédikációt, majd önfeledten beletúrt az orrába, és üdvözült képpel halászta elő a megszáradt taknyot. Felemelt ujján, mint valami győzelmi jelvényt egyensúlyozva a taknyot elindult a férfi felé. A kiscsaj súgott valamit a férfinak, mire sietve összecsomagoltak, és úgy eltűntek, mintha sohase lettek volna ott. Rövidesen a tömeg is feloszlott, és pár perc múlva már csak ö dülöngélt a porondon.

– Hol vagyunk? – kérdezte Jeremiás.
– A világ tetején – mondta Angelo, és teátrálisan körbemutatott a látóhatáron. – Innen láthatod a teremtett világ szépségét. Hogy milyen jó munkát végzett a főnök, pedig az idő is szorította, mert csak hat napja volt.
Elégedetten nézett szét, mintha neki is része volt benne. Majd szavakkal is hozzátette.
– Bár sok munka van vele, hogy mindezt üzemben tartsuk, de ilyenkor látni, hogy megéri a fáradságot.
– Igen, láthatnám, ha nem lenne olyan köd, hogy az orrom hegyéig is alig látok.
– Igazán nem értelek titeket, embereket, folyton csak kukacoskodtok! – csattant fel az Angyal – Hát nincs neked fantáziád, hogy elképzeld a teremtett világ szépségét?”

Ilyen előítéletekkel indult el Bernardi a pályaudvarra, hogy terepszemlét tartson, és kifaggassa Jeremiás hajléktalan társait, akik ismerték őt az előző életében is, amikor még nem avanzsált “prófétává”. Amit tőlük megtudott, az zavarba hozta, mert nem illett bele az előre megrajzolt képbe, egy agyafúrt szélhámosról, aki az orránál fogva vezeti az embereket, a sajtót, egyszóval mindenkit. Beszélgetőtársai rendre elmondták, hogy Jeremiás, azelőtt Pogány, már elitta az eszét, mikor ez az izé… történt vele. Így mondták, hogy izé… és mindnyájan szörnyű mód sopánkodtak, hogy mi történt az ő országos cimborájukkal, akivel olyan jól lehetett marhulni, mert akkora állatot még nem hordott hátán a Föld, mióta forog. Ilyenkor elhomályosult tekintettel idézték fel azokat a balhékat, amikben közösen vettek részt, és lehugyozták a lábukat. A sok lerobbant alak közül igyekezett egy olyat kiválasztani, akiből kinézte, hogy legalább egy értelmes mondatot képesek összerakni.

-Rakd már ki azt a szaros lóvét! -rivallt rá Maflás.
Mit volt mit tenni, Bernardi előkotorta a magával hozott pénz felét, és az asztalra tette, a másik felét előrelátóan máshova rejtette. Maflás felcsippentette a asztalról a bankjegyet, majd visszaejtette, mintha csak a súlyát vizsgálta volna:
-Ennyi? -kérdezte, mintha csak egy rossz viccnek tartaná az egészet. Intett valakinek, mire Bernardi Béla legnagyobb rémületére, hátulról két erős kar ölelte át, és vaspántokként tartották, úgyhogy Bernardi azt hitte, meg fog fulladni:
-Mókuska, motozd meg!
A Mókuska nevezetű hölgyemény, fürgén felugrott, mintha egész idő alatt erre a felszólításra várt volna, és látható élvezettel végezte a feladatát, sokáig matatva Bernardi lába között. Mikor Mókuska ténykedesének látható következményei lettek, Maflás felugrott az asztaltól.
– Kikezdtél a nőmmel?!
Mielőtt még Bernardi válaszolhatott volna, egy pofont kent le neki, amitől Bernardinak az volt az érzése, hogy a feje soha többé nem lesz újra a helyén. Ezzel azonban még nem volt vége, mert ekkor Bernardi Béla lábai elszakadtak a földtől, és ő elindult kifelé, úgyhogy tisztára ugyanaz az érzése támadt, mint a macskakölyöknek, akit anyja a pofájában cipel.

A vendégek nádból készült újságtartókon olvashatták az újságokat, a falakon pedig a dicső múltat megidéző képek voltak. Mikor egyszer, még a kezdeti időkben, az a megtiszteltetés is érte a Helvéciát, hogy az itt készült sütemények kerültek őfelsége, Ferenc József asztalára, mikor a boszniai hadgyakorlatból hazatértében a városba látogatott. Sőt, voltak olyan jól értesültek, akik azt is tudni vélték, hogy ő császári és királyi fölsége személyesen volt a kávéház vendége. Még azt a diszkrét szeparét is mutogatták, ahol Schratt Katalin társaságában eltöltött egy lopott félórácskát. Hja, kérem, ki mondta, hogy a marketing a legújabb kor találmánya? A Helvécia leleményes tulajdonosa kihasználta, hogy a császár a városba látogatott, és egy hatalmas kosarat küldött a császári rezidenciára, tele az itt készült finomságokkal. Állítólag, őfelsége tetszését elsősorban a Rákóczi túrós nyerte el, dacára annak is, hogy az egy rebellisről van elnevezve.
Bár a rosszmájú konkurencia azt terjesztette, hogy mindez szemenszedett kitaláció, a kávéház tulajdonosa lekenyerezte újságíró vendégeit, hogy ezt híreszteljék városszerte. Nemhogy a kávéházba nem tette be a lábát őfelsége, aki tudvalevően rendkívül puritán életet él, így a konkurencia, de még az ajándékkosár el se jutott a császár asztaláig, és tartalmát a személyzet fogyasztotta el. Különben is, mindenki tudja, hogy őfelsége kedvence a Rigó Jancsi, amit viszont ők készítenek a legjobban.
Ebből aztán hónapokig tartó pulparlé támadt. Mindkét fél felvonultatta a nehéztüzérséget, mindkét tábornak voltak hívei, mígnem egy szemfüles zsurnalista kiderítette, hogy őfelsége kedvenc édessége a sacher torta, amit tudvalevően Schratt Katalin készít a legjobban az egész Monarchiában, és ezzel pontot tett az ügy végére.

Így lett Vagina a komisszár szeretője, mert a férfi nem elégedett meg azzal, hogy fogdossa, hanem vele is hált. Bármennyire is undorodott ettől a részeg disznótól, aki „grófnyúzónak” nevezte magát. Azt mondta, hogy azelőtt az urak voltak a népnyúzók, most pedig ő a grófnyúzó, és jót röhögött a saját viccén.
Mikor részeg volt, azzal dicsekedett, hogy egyszer saját kezűleg nyúzott meg egy grófot, és őt megfenyegette, hogyha nem lesz hozzá elég kedves, vagy pedig rájön, hogy megcsalja, akkor az ő apja lesz a következő áldozata. Sírva esküdözött neki, hogy hűséges lesz, akár egy kutya, és mindent megtesz neki, amit csak kér tőle. Úgy reszketett, mint a nyárfalevél, amíg „grófnyúzó” el nem aludt. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy egy tócsa közepén fekszik. Sokáig törte a fejét, amíg rájött, hogy „grófnyúzó” részeg álmában bevizelt, és most az ő vizeletében fekszik.

Amint azt az előbb Bernardi Béla kapcsán már említettük, a kormány az elmúlt héten hirtelen, minden előzmény és figyelmeztetés nélkül, megbukott. Ennek a története pedig a következő volt: A kormányt koalícióban három párt alkotta. Az elmúlt választások győztese, a legnagyobb párt a parlamentben, amit a politika fenegyereke vezetett, akit ellenfelei lépten-nyomon populizmussal vádoltak, de őt ez nem zavarta, hiszen a felmérések szerint ő volt az országban a legnépszerűbb politikus.
A népszerűségét pedig annak köszönhette, hogy olyan őszintén tudott hazudni. Ez pedig megbecsülendő egy politikusnál! Különösen akkor, mikor az ellenfeled is hazudik, csak ő ügyetlenebb, és előbb lebukik, mint te. Ezért aztán levonható az épületes tanulság, hogy a politika olyan, mint a póker játszma: mindegyik játékos blöfföl, és aki a legügyesebben csinálja, végül az nyer. Rossznyelvek szerint a Miniszterelnök egyszer, társaságban azzal dicsekedett, hogy ő még a hazugságvizsgálót is képes megtéveszteni. Az ellenfelei erre azt mondták, hogy könnyű egy pszichopatának, aki képtelen megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, az ő számára csupán az létezik, ami a fejében van, a valóság nem érdekli.

Pavelka úr még mindig remegett az indulattól, amit a visszafojtott düh váltott ki nála. Kicsi gyerekkorától kísérte ez az átkozott ideggyengeség, ami tönkretette egész karrierjét. Drága jó anyja hamar felismerte, hogy ez még komoly problémát fog okozni fiacskája későbbi pályáján, és orvostól orvosig hurcolta fiát, amiért akkor rettenetesen gyűlölte, mert nem élhetett úgy, mint a többi vele egykorú gyerek. Csak később ébredt rá, hogy mennyi mindent köszönhet neki, aki gondosan irányította fia életét. Merthogy az anyja szilárdan meg volt győződve róla, hogy egyetlen fiára fényes jövő vár, és nagy dolgokra hivatott. Ezért aztán az ő fiának nem is volt jó, ami a többi gyereknek megfelelt. Gyerekkorában még attól is eltiltotta, hogy a többi gyerekkel játsszon, mert azok „prolik”. Neki már négy évesen folyamatosan kellett olvasnia, hogy bebizonyítsa, mennyivel különb a többi gyereknél, még a közvetlen rokonságban is, akik csak hat évesen kezdtek el az ábécével ismerkedni.

Ariosto ott állt a színpadon, mintha csak Thomas Mann regényéből lépett volna ki, ám most nem egy szegény fiút akart Cipollaként hipnotizálni, hogy azt tegye, amit ő akar, hanem az egész közönséget. A színpad is átváltozott erre a pár órára szószékké, és ő innen hirdette az Igét, amire mai napság nagyobb szükségük van az embereknek, mint a kenyérre, mert a lelkük nagyobb veszélyben van, mint a testük. Úgy játszott a lelkekkel, mint a nagy Mágus, a közönség akkor ujjongott, amikor ő akarta, és akkor sírt, bűneit bánva, amikor ő akarta.
– Igen, testvéreim, Örömhírt hoztam nektek, mert az Úr elküldte közénk vigasztalónak Jeremiást, hogy terjessze köztünk az Ő üzenetét, és bűnbánatra szólítsa fel a bűnösöket, megvigasztalja a szomorúakat, begyógyítsa a sebeket…
Szó mi szó, Ariosto mesterien értett az emberek manipulálásához, és úgy dirigálta a kultúrházban összegyűlt híveket, mint világhírű karmester a rábízott zenekart, hogy tökéletes hangokat csiholjon ki belőle. Mögötte a színpadon egy gospelkórus helyezkedett el, amelyik mindig a legjobb pillanatban kiáltotta: „HALLELUJA!”, mire a hívek felugráltak a székekről, és együtt kiáltották a kórussal kifulladásig, hogy „HALLELUJA! HALLELUJA! Dicsőség az Úrnak, amiért elküldte a prófétáját közénk!”. Akadtak köztük olyanok is, akiknek az arcára földöntúli átszellemültség ült ki, és látszott rajtuk, hogy ők már egy másik dimenzióban vannak.
– Bizony, mondom nektek, hogy már nemcsak Izrael érezheti magát kiválasztottnak, mert miköztünk is járnak próféták. Jeremiás az!
„HALLELUJA!”

Talán, hogy ne legyen annyira egyedül, még valaki megjelent az udvaron, aki a jelek szerint nem tartozott a szerzetesek közé. Bernardi gyorsan kitalálta, hogy ő lehet, aki az éjszakát a mellettük lévő szobában töltötte. Ugyanis, az éjszaka, mintha félálomban hallotta volna, hogy a folyosón mozgás támad, és a mellettük lévő szobába beköltözik valaki. Az idegen barátságosan rámosolyog. A fogkrém reklámokban vannak ilyen mosolyok, gondolta Bernardi, de azért szimpatikus a fickó.
– Angelónak hívnak.
Válaszul Bernardi szintén udvariasan bemutatkozott, mire jött a meglepő válasz.
– Tudom a nevét.
Tulajdonképpen még ideje se volt meglepődni, amikor az idegen folytatta.
– Maga Jeremiást keresi.
– Ismer engem?
Angelo bólintott.
– Tulajdonképpen, én mindenkit ismerek. Ez a dolgom. A földön ma él pár milliárd ember, mi mindegyikről kartont vezetünk. Mennyivel könnyebb volt, mikor még csak száz millióan voltak. Arról nem is szólva, amikor elindultak Afrikából, mert akkor az emberiség összlétszáma pár ezer fő volt. Az Úr azt mondta, hogy szaporodjatok, és ahogy látom Önök ennek a parancsnak derekasan eleget tesznek.

A Hajdemák családban hagyomány volt az irredentizmus. Az első irredenta a szép emlékű nagypapa, doktor Hajdemák Ödemér cs és kir. jogtanácsos volt, akit a városkában ért az impériumváltás, és így joggal mondhatjuk, hogy akarata ellenére ragadt új hazájában. És bár elhagyhatta volna a várost, de a keresd a nőt mondás esetünkben is beigazolódott. És minő fintora a sorsnak, hogy a szívszerelme, az a leány, aki minden láncnál erősebben béklyózta őt meg, mikor ibolyakék szemét rávetette, hogy szegény Hajdemák nagypapa tél közepén úgy érezte, hogy rögtön elolvad alatta a hó, a legtikkasztóbb nyárban pedig vacogott… ez a leány annak a nemzetnek volt a leánya, amelyik most a történelem kedvezményezettje lett. Méghozzá, öntudatos leánya, aki legalább annyira lángolt a nemzetéért, mint Hajdemák Ödemér cs és kir jogtanácsos a sajátjáért.
Hajdemák nagypapa tehát feladta az elveit, miként a férfiak bizonyos korban hajlamosak még a legmagasztosabb elvet is feladni pusztán azért a szívdobogtató érzésért, hogy egy leány az ő vállukra hajtsa bájos, szőke fejecskéjét. Ám életüknek egy későbbi szakaszában ezt az eltévelyedést legtöbbször megbánják. És így volt ez Hajdemák nagypapa esetében is.

Ma végre kapcsolatba lépett vele Angelo, az Úr angyala, és üzent neki, hogy készüljön fel, mert kiviszi innen, úgyhogy a paplan alatt fel volt öltözve. Azonban, csalódott is volt kicsit, mert az üzenet egy közönséges papírdarabkára volt sebtében ráfirkantva, mintha nem is a menny küldötte volna.
Mindazonáltal, most boldog izgalommal várta, hogy az Úr angyala eljöjjön érte, mert ez azt jelentette, hogy ő mégse annyira méltatlan szolga, lám, kiállta a próbát, és most megszabadítják, hogy tovább hirdesse az Úr igéjét. Azért arra mégis kíváncsi volt, mindez hogyan fog majd megtörténni? Vajon az Úr angyala teljes díszében jön el érte, hogy az ellenségei megsemmisüljenek, és remegni fognak?

Egy benzinkútnál álltak meg tankolni, és reggelizni, ugyanis a szállodát olyan hirtelen kellett elhagyni, hogy még étkezni se értek rá. Bernardi rendes szokásához híven most is újságolvasással kezdte a napot, és a másik kettő ilyenkor tudhatta, hogy addig hozzá se nyúl a reggelijéhez, amíg a „Belpolitika” rovatot ki nem olvassa. Az elárusító lánynál tehát megvette a legnagyobb méretű napilapot, és beletemetkezett.
Azaz, hogy mégse temetkezett bele annyira, mert pár órával ezelőtti felfedezése óta idegesítő gondolatok nyugtalanították. Most is összerezzent, valahányszor egy újabb autó érkezett, és kilesett az újság mögül, vajon nem szállnak e ki belőle gyanús alakok?
Ligeti Teofil, aki tudta, hogy milyen fontos a rendszeres és bőséges emésztés, eltűnt a vécén.
Jeremiás egyedül marad Angelóval, aki a tankot töltötte tele benzinnel. Angeló hátrasandított Jeremiásra, aki pár méterrel állt mögötte, mire ő megszólalt.
– Az Úr méltatlan szolgája kiállta a próbát?

Meggondolatlanul kiegyenesedett, minek következtében újfent beverte a fejét, amitől rossz kedve lett. Gyanakodva mérte őket végig. Aztán Árpád Vezér hirtelen csördített egyet a karikás ostorral, hogy Bernardi összerezzent a csattanásra.
– Lehet, hogy ti nem is vagytok annyira ártatlanok, mint azt el akarjátok velem hitetni? De én átlátok a szitán! Korábban keljetek fel, ha engem akartok átverni. Szóval, ki közületek a judeo-libsi-bolsi?
Megszeppenve pillantottak egymásra, még Angelo is csak bágyadtan mosolygott, mint akinek nem tetszik a helyzet, amit BB őszintén meg tudott érteni. Végül Ligeti Teofil vállalta fel, hogy megszólaljon.
– Közülünk senki se judeo-libsi-bolsi, sőt, úgy is mondhatnám, hogy mi tiszta szívből utáljuk a judeo-libsi-bolsikat.
– Te csak beszélj a magad nevében! – csattant fel váratlanul egy határozott hang
Mindnyájan Angelót nézték, akinek az arcáról most eltökéltség volt leolvasható. Árpád Vezér annyira meglepődött, hogy még cserdíteni is elfelejtett a karikás ostorral, mint az a szokása volt. Helyette Angelo elé állt, mintha a következő pillanatban felakarná öklelni.
– Szóval, te egy átkozott judeo-libsi-bolsi vagy!
Ez volt az a hősies pillanat, amikor Jeremiás közbeavatkozott.
– Ne bántsd az Úr angyalát!

1-DSCF0449

Megosztandó gondolatok
Hétrevaló
A művelt ember járatja a Hétrevalót!

Rovatok